Elérkezett az utazás napja. Nagyon izgatott volt mindenki. A csomagolás természetesen az utolsó percre maradt. Még mindenkitől el kellett búcsúzni, még mindenki akarta utoljára hallani a hangunkat és sok sikert kívánni.
Szombat korán reggel már indultunk a repülőtérre. Ezüstcsepp be volt sózva, már fél ötkor ébren volt. Minden repülőtéren Ezüstcsepp kerekesszéket kapott, hogy könnyebb legyen vele a közlekedés. Így elsőnek szállhattunk fel mindenhol a repülőgépre. Ez azért is szerencsés volt, mert a csomagjainknak még bőven volt hely. Az első állomás London volt, ahova 2,5 óra alatt érkeztünk meg. A Heathrow repülőtérre érkeztünk meg, ami óriási a miénkhez képest. Már vártak minket a kerekesszékkel. Ezüstcsepp most ült először ilyen járgányban, de nagyon élvezte, hogy szinte repítették őt minden hová. Elvittek minket a repülőtér másik végébe, ahol a becsekkolás volt a Chicagóba tartó gépre. Itt viszont nagyon meglepődtünk. A kísérőnk, aki a kerekesszéket tolta illetve mutatta az utat, mindenhova elsőként vitt minket. Az első checkpoint-hoz érve azonban egy Eurest Service (no bravo) kártyás hölgy csekély angol tudással - hiába volt ott a kis drágánk a kerekesszékével, mintha nem is számított volna - elkezdett igen furcsa kérdéseket feltenni, amire állítólag az USA-tól kaptak felhatalmazást. Szétválasztottak minket a barátunktól, aki segített a kommunikációban, mondván, hogy ő nem családtag és egyébként is mi értjük amit mondanak, nem hiszik el, hogy nem. (megjegyezném, hogy három hete tanulok angolul, igaz tényleg sok mindent értettem, de válaszolni még nem nagyon tudtam a hülye kérdéseikre, amit egyébként sem lehetett érteni, mert a kérdező indiai volt és természetesen akcentussal beszélte az angolt, ami igen nehezen volt érthető. Ezután szétválasztottak minket és Ezüstcseppel együtt külön tereltek, hogy kikérdezzenek. Azonkívül, hogy megkérdezték, hogy mikor és ki pakolta a bőröndöket és miért nincs velünk a poggyász, amit már Budapesten feladtunk és ugye nem kell az átszállásnál levenni a gépről, még azt is megkérdezték, hogy fegyvert tettünk-e bele. Na ekkor már nem értettük az egészet. Az indiai hölgy főnöke (hát Ő se volt túl authentikus) bután nézett ránk, mikor Attila elmondta neki, hogy Ezüstcsepp nem tud járni és most már 15 perces álldogálás után Ezüstcsepp kezd Attilának nehéz lenni...
Eközben barátunkat is faggatták, aki már nem tudott uralkodni magán és poénosra vette a válaszokat. Arra a kérdésre, hogy mikor csomagolta be a feladott poggyászt Laci elgondolkozva azt felelte, hogy tegnap este csomagolta, de úgy emlékszik, hogy ma reggel is matatott benne egy kicsit. Erre a kérdező hölgy sem bírta nevetés nélkül és szembesülnie kellett, hogy igen értelmetlen kérdéseket tesz fel. A végén rájöttek, hogy a mozgássérült gyermekünkkel együtt igen ártalmatlanok vagyunk és fel engedhetnek minket a repülőgépre. Elég kínos volt ez a kis negyed órás mutatvány, Attila igen csak felkapta a vizet én meg a végén sírásban törtem ki, hogy tulajdonképpen minek is néztek minket egyáltalán????
Ezután végre felszállhattunk a Chicago-i gépre, amivel 8,5 órát utaztunk. Ezüstcsepp a világ legédesebb kislánya volt. Nyugodtan végig ülte az utat, minden megfelelt neki és még élvezte is nagyon. Szegénykémnek csak a leszállásoknál fájt a fülecskéje, mert nem tudott egyenlíteni. De a végére már azt is megtanulta.
A gép több mint fél órás késéssel indult és Chicago-ba érkezve pedig még negyed órát várattak minket, mert a repülőtéren volt az Air Force One is és emiatt nem mehettünk oda a terminálhoz. Milyen szerencsés egybeesés, hogy az amerikai Elnök is éppen a repülőtéren volt! :-)
Ezután ismét vártak minket kerekesszékkel. Egy nagyon kedves bolgár származású hölgy kísérte Ezüstcseppet. Miután kiderült, hogy a késések miatt már csak 40 percünk van, hogy elérjük a St. Louisba tartó gépet, a hölgy iszonyúan elkezdett sietni. Mi még ilyet nem is láttunk! Mindenhol és mindenkin átverekedte magát, terelgetett minket (konkrétan ballisztikus ívben tett arra, hogy a tisztviselők mit pampognak), hogy minél gyorsabban átessünk a vizsgálatokon és elérjük a gépet. Le a kalappal a hölgy előtt, mert gyakorlatilag vizsgálat nélkül beléptünk az Amerikai Egyesült Államokba! Attilával a szokásos poénkodást elsütötte a kedélyes tisztviselő, hogy biztosan Ő Attila a hun. A szédületes rohanás közben megismerkedtünk a kísérőnk életével, aki közgazdász volt otthon, de zöldkártya lottón nyert és végül kivándorolt. A londoni kis szösszenet után ez részünkre csodának számított, mert felkészültünk, hogy itt is hasonló helyzetbe kerülünk és hasonlóan értelmetlen kérdésekkel fognak minket zaklatni. De a hölgynek köszönhetően nem így történt. Még éppen elértük a gépet, ami egy óra alatt St. Louisba repített minket.
Ezüstcsepp nagyon elfáradt. A gépen pár órát aludt, de nem sokat. Mire a szállásra érkeztünk, már majdnem 24 órája talpon voltunk. Ezüstcsepp már a taxiban elaludt és csak letettük az ágyába és már aludt is tovább.
Mi még próbáltunk fent maradni, hogy az idő eltolódást a lehető legjobban viseljük. Végül sikerült is az itteni idő szerint 10-kor lefeküdnünk és másnap reggel fél 7-ig aludnunk. Tulajdonképpen így az időeltolódást meg se éreztük.
